Örökség a tatamin

• Rendőrség
• 2025. december 21.
• 0

November 22-én szerveztek először emlékversenyt a tavaly elhunyt Varju Gyula őrnagy, karatemester, a Varyu Karate Do Club Szombathely Shotokan Dojo alapítója tiszteletére, aki rendőrként szolgált, közben generációkat nevelt a tatamin fegyelemre és tiszteletre. A lánya, Varju Ildikó ra., ma már 3. danos shotokan mester vette át az egyesület vezetését.

Varju Ildikó arról mesélt, hogyan vitte tovább mindazt, amit édesapjától kapott: a példát, az elhivatottságot és egy karateklub teljes szellemi örökségét. Gyerekként ritmikus gimnasztikára járt, ám amikor látta, hogy édesapja és a bátyja karatéznak, őt is magával ragadta a sport.

– Rávettem apukámat, hogy vigyen el az edzésre. Szigorú, határozott ember volt, és figyelmeztetett: „Jól gondold meg, mert ha elkezded, nem hagyhatod abba!” – idézi fel Varju Ildikó r. a., a Vas Vármegyei Rendőr-főkapitányság ügyviteli segédelőadója.

A figyelmeztetés nem tántorította el. Hatévesen, a legfiatalabbként állt be az edzésen a sor végére – és ott is maradt.

– Már az első edzésen éreztem, hogy ez az én világom. Akkor még nem apukám volt a mesterem, ő maga is tanult. A shotokan karate végül meghatározta az életemet. Versenyeztem itthon és külföldön, sokszor lettem második, és részese voltam édesapám egyik legemlékezetesebb eseményének is: a kilencvenes évek elején megrendezett Claudius Kupának, amely az első hazai verseny volt amerikai és szlovén indulókkal.

Édesapja 1989-ben alapította a szombathelyi Varyu Karate Do Club Szombathely Shotokan Dojo egyesületet, amelynek vezetését halála után a lánya vette át.

– A karate nem sport, hanem életforma – mondja. – Tisztelet, önuralom, akarat, szorgalom és jellem: ez az az öt alapelv, amely végigkísér az életen. Amikor felnőttként átvettem az egyesületet, én is ezekhez tartottam magam. A tisztelet a legfontosabb. Nincs helye lenézésnek vagy fölényeskedésnek. Apukám ezt rendkívül komolyan vette – és én is.

Édesapja nemcsak karatemester volt, hanem rendőr és oktató is. A rendészeti képzéseken évekig tanított önvédelmet, tanítványai és kollégái ma is tisztelettel emlékeznek rá. A hetvenes években szerelt fel a rendőrségnél, korábban határőrként szolgált, majd a Vas Megyei Rendőr-főkapitányság Műszaki Osztályán dolgozott fegyverzeti előadóként. Őrnagyként vonult nyugdíjba. Ildikó nemcsak a karatéban, hanem hivatásában is követte őt.

– Rengeteget mesélt a fegyverekről. Először fegyverboltban dolgoztam, majd amikor a rendőrség műszaki osztályán megüresedett egy hely, megkérdezte, lenne-e kedvem ott dolgozni. Így kerültem 1994-ben a rendőrséghez, és azóta is ott szolgálok. Dolgoztam az egyenruházati boltban, a Büki Rendőrőrsön titkárnőként, majd a gazdasági igazgatóságon szolgálati lakásokkal és munkáltatói kölcsönökkel foglalkoztam. 2023-tól a Közrendvédelmi és Határrendészeti Osztályon látom el a feladataimat.

Édesapja 79 évesen hunyt el. Halála előtt még a következő edzőtábort szervezte, de azt már nem érhette meg.

– Mindig ő volt a példaképem. Amit mondott, az iránytű volt számomra. Tisztességre, becsületre nevelt, arra, hogy a munkát nem lehet félvállról venni. Az edzéseken velem volt a legszigorúbb, mert azt mondta, példát kell mutatnom. Minden versenyre elkísért. Egyszer nem engedte, hogy kiálljak egy idősebb, jóval nagyobb ellenféllel – számára mindig a biztonság volt az első. Az 1. dan vizsgámon is ott állt mellettem. Egy kemény fejrúgás után megkérdezte: „Jól vagy?” Bólintottam. Ő pedig csak annyit mondott: „Akkor menj tovább!”

Ma már nem a saját eredményei állnak a középpontban: edzőként kíséri a gyerekeket a versenyekre.

– Már nem versenyzem, legutóbb a TEK gáláján indultam. Inkább továbbadom a gyerekeknek mindazt, amit apukámtól tanultam. Azt mondom nekik: amikor tatamira lépnek, szűnjön meg a külvilág. Figyeljenek magukra, és tartsák tiszteletben a verseny szellemét. Azt szeretném, ha egyszer lenne olyan tanítványom, aki továbbviszi mindazt, amit én kaptam: tiszteletet, kitartást, alázatot. A karate nem ér véget a teremben – egy életre szóló út.

November 22-én édesapja emlékére emlékversenyt rendezett.

– A sárvári egyesület vezetője – aki negyven éve édesapámnál kezdett karatézni – keresett meg az ötlettel. Ötven fiatal érkezett, 6 és 21 év között. Formagyakorlat, küzdelem, alaptechnikák – sokaknak ez volt az első versenyük. Volt, akinek idősebb ellenféllel kellett kiállnia. A verseny előtt azt mondta: „Remélem, Gyula bácsi fentről néz.” Megható volt. A sport összeköt bennünket. A mai napig érzem édesapám jelenlétét, amikor edzést tartok.

Forrás: police.hu