Egy katona életútja a harcművészet és a japán kultúra szolgálatában

• Honvédség
• 2026. május 14.
• 0

Nagy László törzsőrmester, a Magyar Honvédség Katonai Rendészeti Ezred Kiképzési Főnökségének beosztott altisztje különös érdeklődést mutatott a japán harcművészetek, az ázsiai nép kultúrája és nyelve iránt már egészen kisgyermekkorától. Ez az elhivatottság nem múlt el azután sem, hogy felesküdött Magyarország védelmére, sőt, nagyobb teret kapott a kiteljesedéshez. Az ő története bemutatja, hogy miként erősíti egymást az egyenruha és a keleti életfilozófia.

A harcművészetek világa sokak számára pusztán fizikai aktivitást, önvédelmet vagy sportteljesítményt jelent. Vannak azonban olyan életutak, amelyek ennél jóval mélyebb tartalommal töltik meg ezt a fogalmat. Egy ilyen történet rajzolódik ki Nagy László törzsőrmesternél is, aki már fiatalon elköteleződött a magyar harcművészet mellett — és a kezdeti lépésektől egészen a nemzetközi kapcsolatok kiépítéséig vezetett az útja.

A történet 1991-ben indult, amikor egy kilencéves fiú Gyulán először lépett be egy karate dojo ajtaján. A döntés mögött nem tudatos életstratégia, sokkal inkább szülői megfontolás állt: a rendkívül aktív, mozgékony gyermek számára kerestek olyan elfoglaltságot, amely keretet és fegyelmet adhat mindennapjainak és levezeti a többletenergiáját.

A választás végül a Shotokan karate lett, amely akkoriban — különösen vidéki környezetben — szinte az egyetlen elérhető harcművészeti forma volt. A kezdeti motiváció hamar belső elköteleződéssé alakult: a mozgásrendszer, a közösség és az edzések légköre az első pillanattól magával ragadta.

Az első évtized meghatározónak bizonyult: nem csupán technikai tudást szerzett, hanem mély érdeklődés is kialakult a japán kultúra, gondolkodásmód és értékrend iránt, amely később az egész életútját meghatározta.

A kilencvenes évek végén László élete új irányt vett: megismerkedett az aikidóval. A két harcművészet párhuzamos gyakorlása intenzív, fizikailag és mentálisan is megterhelő időszakot jelentett, ugyanakkor új perspektívákat nyitott számára. A kétezres évek elején pedig már olyan szintű ismeretekkel rendelkezett, hogy a Gyulai Aikido Klubnál segédedzőként is tevékenykedhetett.

Míg a karate elsősorban ütéseken, rúgásokon és strukturált formagyakorlatokon alapul, addig az aikidó az ellenfél energiájának felhasználására, ízületi technikákra és dobásokra épít. A különbség azonban nem csupán technikai: az aikidó mélyebb filozófiai megközelítése tovább erősítette a japán szellemiség iránti vonzalmat. Ez az időszak hozta magával a japán nyelv tanulását is, amely kezdetben teljesen autodidakta módon történt, a város könyvtárában rendelkezésre álló könyvekből sajátította el. Az elhivatottság eredményeként már fiatalon sikeres nemzetközi alapfokú nyelvvizsgát tett, ami megalapozta későbbi szakmai lehetőségeit.

2002-ben új szakasz kezdődött: Budapestre költözött és megkezdte tanulmányait a Tan Kapuja Buddhista Főiskolán. Itt a harcművészetek már nem csupán gyakorlati tevékenységet jelentettek, hanem elméleti, filozófiai és kulturális tanulmányokkal is kiegészültek.

Nagy törzsőrmester a főiskolai évek alatt aikido és karate szakon tanult, miközben a japán nyelv művészetében is mélyreható japán nyelvészeti szakképzést kapott. Természetesen nem merült ki a tanulás az elméleti oktatásban. A heti több óra edzés – magasan képzett mesterek keze alatt – folyamatosan fejlesztette a mozgáskultúráját is, amelynek eredményességét a megszerzett dan fokozatok is igazolták. A képzés végül buddhista tanítói diplomával zárult, japán specializációval.

Ezt követően, 2012-ben csatlakozott a Magyar Honvédséghez, ahol a harcművészetek által szerzett tapasztalatait azonnal kamatoztatta. Tagja volt a Személy- és Értékkísérő Részlegnek, majd fokozatosan becsatlakozott az Intézkedéstaktikai és Közelharcképzések oktatásába. Jelenleg a Kiképzési Főnökség beosztott altisztjeként szerves része a fent említett területek képzéseinek.