A hivatás a vérükben van

• Rendőrség
• 2025. november 10.
• 0

A falon régi, fekete-fehér fotók, az asztal, amelyen évtizedeken át szólt megállás nélkül a rádióforgalmazás. A Zádori családnál a rendőrség nem csupán munka, hanem örökség is. Nagyapa, apa és unoka – három ember, akiket ugyanaz a hivatás köt össze: a rendőri szolgálat.

A nappaliban ülünk, ahol Zádori József nyugállományú főtörzszászlós történetei nyomán megelevenedik a múlt. Ugyanebben a szolgálati lakásban töltötte élete harminc évét, mint Dalmand körzeti megbízottja. Az emberek ismerték és szerették – még nyugdíjba vonulása után is gyakran visszajártak hozzá tanácsot kérni.

Pályafutását 1971 februárjában kezdte a Tolna Megyei Rendőr-főkapitányság Közlekedési Osztályán járőrként, majd helyszínelő és balesetvizsgáló lett. 1983-ban Dalmandra helyezték körzeti megbízottnak, és ezt a tisztséget egészen 2005-ös nyugdíjazásáig töltötte be.

– Egyedül láttam el a szolgálatot, egy Trabantom volt, azzal jártam a körzetet – meséli mosolyogva. – A rádió éjjel-nappal szólt, mindig tudni akartam, mi történik. Volt, hogy éjjel hívtak, mert orvhalászokat fogtunk. Az egyik elmenekült, engem elsodort az autója – súlyosan megsérültem, de végül meglett az elkövető. Szerencsém volt, hogy felépültem.

A falu minden rezdülését ismerte. Amikor gyilkosság történt, az ő helyismerete segített kézre keríteni az elkövetőket.

– Két nő támadt meg egy tanárt, aki belehalt a sérüléseibe. Az információim alapján jutottunk el hozzájuk – végül beismertek mindent. Abban az időben semmi nem maradt titokban, mindenki ismert mindenkit – idézi fel csendesen.

Amikor 2005-ben nyugdíjba vonult, a legnehezebb az volt számára, hogy elhallgatott a rádió. Furcsa volt a csend. De a történet ezzel nem ért véget – fia, ifjabb Zádori József is a rendőri hivatást választotta.

– Gyerekként megszoktam, hogy a rádióból mindig ment a forgalmazás, és ha valami történt, apámnak mennie kellett – meséli mosolyogva a nyugállományú zászlós. – Nekem ez természetes volt, a mindennapjaink része. Nem is illett rosszalkodni. A barátaim motorozgattak jogsi nélkül, de én nem tehettem meg – hiszen a körzeti megbízott fia voltam.

Érettségi után előbb vadásznak készült, majd a Budapesti Rendészeti Szakközépiskolában folytatta. 1995-ben a BRFK Gépkocsizó Járőrosztályára szerelt fel, később pedig a Neutron Bevetési Osztály tagjaként terrorelhárítóként dolgozott egészen 2008-ig.

– Sok emberölési ügyben és kábítószeres rajtaütésen vettem részt – meséli. – Sőt, volt közös elfogásunk apámmal is. Körözött személyeket kerestünk az ő körzetében. Apám ránézett a listára, és csak annyit mondott: „Én ezt az embert ismerem.” El is fogtuk. Különleges pillanat volt.

A családban a bátorság nemcsak szolgálat közben mutatkozott meg.

– Tizenhét évesen életet mentettem a Balatonnál – egy lányt húztam ki a vízibicikli alól. Később kitüntetést kaptam érte – mondja szerényen.

Az idősebb Zádori hangja elkomorul, amikor a legnehezebb évekre terelődik a szó.

– Az első helyszínelésem sosem felejtem el: egy kisgyerek halt meg balesetben. Az ilyen emlékek örökre megmaradnak – mondja halkan. – Egyszer pedig a rádióban hallottam, hogy a mi utcánkban elütöttek egy rendőr fiát – pont annyi idős volt, mint az enyém. Azt hittem, az én fiam az. Szirénázva száguldottam oda… végül kiderült, a szomszéd kollégám gyereke volt. De azt az érzést sosem fogom elfelejteni.

A család harmadik generációja, Zádori Barbara őrmester szintén a szolgálat útját választotta – bár titokban.

– Januárban adtam be a jelentkezésemet az Adyligeti Rendőrképző Akadémiára, de csak akkor mondtam el apunak, amikor már felvettek – nevet. – Féltem, hogy csalódást okozok, ha nem sikerül.

Ma már a Szekszárdi Rendőrkapitányságon teljesít szolgálatot, első beosztásában.

– Minden új és izgalmas – meséli lelkesen. – Nagyon jó mentorom volt, a kollégáim pedig rengeteget segítenek. Minden nap tanulok valami újat – még a jelentésírás sem megy könnyen, de fejlődöm.

Édesapja büszke rá.

– Nem féltem Barbit. Mindig azt mondom neki: az első a biztonság. Ha figyel és betartja a szabályokat, nem lesz baj – mondja mosolyogva.

A beszélgetés végén előkerül a családi fotóalbum: fekete-fehér képek, egyenruhák, régi bajtársak.

– Néha csak ránézek ezekre a képekre, és elszorul a szívem – mondja az idősebb József. – Sok kolléga már nincs köztünk, de rengeteg szép emlék köt hozzájuk.

A történetek között egy különleges is előkerül:

– Egy állami ünnepségen pénzjutalmat kaptam, de a fiam így engedett el: „Apa, hozzál nekem egy kitüntetést!” – nevet. – Nem kaptam, kicsit elszomorodtam. Ezt észrevette a főkapitány, odajött hozzám, és levett egy kitüntetést a mellényéről: „Vigye haza a fiának, én küldöm.” Ez többet ért bármilyen díjnál.

Forrás: police.hu