Sárosi Gyula alezredes élete első maratonját fogadásból futotta le

• Honvédség
• 2025. október 23.
• 4
• 0

„Annyira életem része a futás, hogy akkor is elindulok, amikor semmi kedvem nincs hozzá. Mert tudom, hogy milyen érzés lesz közben és különösen utána” – fogalmaz Sárosi Gyula alezredes, a Honvédelmi Minisztérium Védelemgazdasági Hivatal Ügyviteli és Dokumentumvédelmi Osztály osztályvezetője, aki november 20-án nekivág, hogy életében először – előéletét látva azonban talán nem utoljára – teljesítse az Athén-Spárta-Athén közötti 490 kilométeres távot, az Authentic Pheidippides Run verseny keretében.

Sok-sok évvel ezelőtt élete első maratonját fogadásból futotta le. Emlékszik még arra, hogy akkor milyen érzések munkálkodtak önben?

1996-ban tapasztaltam meg először azt a fajta szenvedést, amelyet az édesít meg, hogy az ember maga választja. Mondhatni jófajta fájdalom. Meghatározó élmény számomra, hiszen életem során ekkor találkoztam először igazi holtponttal. A Budapest Maratonon akkoriban még csak mintegy nyolcszáz futó indult. Nem sokan értek be utánam, és az én esetemben is kérdéses volt, hogy be tudom-e egyáltalán fejezni. A vége felé már nem voltam túl jó állapotban, úgy emlékszem, mentősök segítettek ki néhány szőlőcukorral, hogy beérjek a célba – utólag egyértelmű, hogy nem készültem rá eleget.

Kellett nekem ez az élmény ahhoz, hogy megszeressem a hosszútávfutást és ugyan tíz évvel később, de ultrafutóvá váljak. Ultramaratoni távnak, azaz ultra távnak számít minden, ami hosszabb 42 kilométernél, szuper ultramaratoni vagy „multi-day” ultráról pedig akkor beszélhetünk, ha a verseny több egymás utáni napon keresztül tart.

Már a maraton is lehetetlen küldetésnek tűnik sokak számára a maga 42 kilométerével. Milyen út vezet el valakit az ennél is hosszabb, akár több száz kilométeres távok teljesítéséig?

Én az első maratonom után egy évtizeden keresztül minden évben futottam egy újabbat. Közben az egyik katonatársamtól hallottam az Ironman elnevezésű triatlonversenyről, amely felkeltette az érdeklődésem. Úszni és biciklizni kezdtem a futás mellett, majd először féltávot teljesítettem, amit öt-hat év teljes távú nagyatádi Ironman (ma eXtremeMan Nagyatád) követett. A kétezres évek elején járunk és én egyre kíváncsibb lettem a határaimat illetően. Ekkor szereztem tudomást a Spartathlonról, s bár nem gondoltam, hogy valamikor teljesítem a távot, valami megindult bennem. Így találtam rá 2006-ban egy városligeti hatórás futásra, amelynek a lényege, hogy egy körpályán adott idő alatt – léteznek ugyanis tizenkét, huszonnégy, negyvennyolc órás, valamint hatnapos versenyek is – annyit fut az ember, amennyit csak tud. Én első alkalommal 63 kilométert futottam, ami – kezdőként – nem számított rossz eredménynek.

Ekkor köteleződtem el végleg a hosszútávfutás mellett, ugyanis tetszett, hogy nincs tömeg és nincs teljesítménykényszer sem: mindenki magából szeretné kihozni a maximumot, nem számít, hogy másokhoz képest hol végez az ember.

Mikor kezdett el száz kilométer fölötti távokat teljesíteni?

A rákövetkező évben éppen egy százkilométeres versenyen próbáltam ki magam, majd 2008-ban részt vettem életem első Ultrabalatonján. Első alkalommal nagy ugrás volt a kétszázat is meghaladó táv, 186 kilométernél be kellett fejeznem a versenyt. Következő évben azonban visszatértem, ahogy az azt követő öt évben is. Időközben kipróbáltam magam huszonnégy órás versenyeken, az egyiken 216 kilométer volt a legjobb eredményem, ami már elegendő volt a Spartathlonra való kvalifikációhoz. 2019-ben álltam rajthoz Athénban először, ekkor még nem jártam sikerrel, de 2021-ben visszatértem, hogy végül megérintsem Leónidász király szobrának lábát. Időközben a magyar válogatottal kijutottam a 2015-ös olaszországi, torinói világbajnokságra is, illetve három alkalommal teljesítettem a Bécs-Budapest Szupermaratont a honvédség színeiben. Ez egy ötnapos 320 kilométer hosszú ultramaraton.

Mindezen eredményei és tapasztalatai között hogyan tartja számon az ön előtt álló novemberi versenyt, az Authentic Pheidippides Run nevű futamot, ami lényegében a Spartathlon megduplázva?

Ez lesz a legnehezebb verseny, amelyen valaha indultam, a legnagyobb kihívás, amelyre valaha vállalkoztam. Futottam már 490 kilométernél hosszabb távot hatnapos versenyek keretében. Egyszer 760, második alkalommal pedig 802 kilométert futottam. Ha időarányosan nézem ezeket az eredményeket, mivel az Authentic Pheidippides Run szintideje 98 óra, vagyis négy nap és két óra, képesnek kell lennem célba érni. Ezek viszont csak számok.

Az a tervem, hogy három-négy nap, körülbelül nyolcvan óra alatt teljesítem a távot, amibe belefér itt-ott egy-egy órányi alvás is.

Segítője lesz?

Nem, ezt most egyedül szeretném végigküzdeni. Így az igazi kihívás, és senkit nem akartam több napnyi kocsikázásra ítélni. A teljes távon tíz nagyobb ellenőrző pont van, ezekre előre lehet küldeni egy zsákban mindazt, amire az adott szakaszon előreláthatólag szükségem lesz, mint meleg ruhára vagy ételre. Viszonylag sűrűn, hét-nyolc kilométerenként vannak frissítő pontok, ahol folyadékot tud az ember magához venni.

Hogyan zajlik a felkészülés, úgy fizikailag, mint mentálisan?

Elsősorban alázattal állok hozzá ehhez a versenyhez. A mentális felkészülésemnek fontos része a Spartathlon teljesítéséhez kapcsolódó emlékeim előhívása és az azokból való tapasztalatok levonása. Nagy nehézségeim voltak a táv alatt, különösen akkor voltam kimerülve, amikor át kellett kelni a hegyen, és végül épphogy csak szintidőn belül teljesítettem a távot. Februárban döntöttem el, hogy benevezek a versenyre, így az éves edzéseimet eszerint építettem fel.

Elsősorban a meredek, emelkedős, aszfaltos futásokra koncentrálok. Ez azért van, mert a hegycsúcson kívül – ahol átváltunk terepfutásra – végig aszfalton vezet az út, és összesen körülbelül 6500 méter szintemelkedés van a pályán.

Az segítség vagy hátrány, hogy kijelölt távot kell teljesíteni és nem köröket ró egymás után?

Unalom szempontjából könnyebbség, egy ennyire hosszú táv alatt le tudja kötni az ember magát csupán azzal is, ha a tájat szemléli. Csodálatosak azok az ókori városok, amelyeket érint az útvonal, ahogy a természet is. Frissítések szempontjából viszont jóval nehezebb. Egy egykilométeres pályán semmit nem kell magunkkal vinni vagy előre küldeni: bármikor, bármire van szükség, az ember legfeljebb lesétálja azt a rövid távot, ha éppen valamilyen problémája adódik. Ezzel együtt én szívesebben veszek részt egy Authentic Pheidippides Run típusú országúti vagy terepversenyen, mint zárt körpályáson.

Zenét tervez hallgatni a futam alatt?

Versenye válogatja, hogy ez megengedett-e, ennek kapcsán még nem néztem utána a szabályoknak. Ha van rá lehetőség, akkor az éjszaka folyamán, a számomra legnehezebb hajnal kettő és hat óra közötti idősávban, amikor a szervezetem a legjobban kívánja az alvást, biztosan hallgatok majd motiváló, ritmusos vagy számomra nagy jelentőséggel bíró dalokat. Napközben, amikor nem vagyok álmos, nincs ilyesmire szükségem, leköt a nézelődés és természetesen a gondolkodás. Egyes versenyeken a futótársakkal is nagyon jó beszélgetések tudnak kialakulni, erre viszont nem tudom mennyire lesz most alkalom, mert amikor legutoljára néztem, hatvan-egynéhány indulóról számoltak be.

Egy ekkora távon kicsi az esélye, hogy a kezdeti kilométerek után is együtt haladjon az ember egy futótársával. Blaskó Mihály barátommal együtt készülök – aki első magyarként, majd azóta még kétszer teljesítette a távot. Nem lehet azzal számolni, hogy végig egymás mellett maradunk, de azért jó lenne minél több kilométert vele együtt megtenni!

Egy korábbi interjújában úgy fogalmazott egy verseny kapcsán, hogy „még fiatalnak érezte magát” a jelentkezéshez. Miért pont most döntött úgy, hogy elindul ezen a megmérettetésen?

Ma is azt mondom, hogy van ebben a gondolatban valami. Nem is feltétlen az életkor, de a tapasztalat mindenképp. Ha úgy vesszük, húsz éve készülök erre a versenyre. Szerintem nem kell elkapkodni az ehhez hasonló élményeket, meg kell rá érni testben és fejben egyaránt. Több tíz-, de inkább százezer lefutott kilométer szükséges hozzá, ami rengeteg idő. Véleményem szerint, ha valaki tényleg odafigyel az egészségére, évente egy, maximum két nagy versenyt lehet vállalni úgy, hogy abból ne legyen sérülés vagy kiégés. Nem csoda, hogy a többnapos versenyeken az átlagéletkor általában ötven-hatvan körül van.

Egy ilyen megmérettetés és valójában a hosszútávfutás maga megköveteli többek között az önfegyelmet és a kitartást, melyek egyben katonai erények is. Hogy érzi, a személyiségének ez a két része, a futó és a katona hogyan hat egymásra? Erősíti egymást a sport és a hivatás?

Nagyon jól kiegészítik egymást. Egyrészt a futósikereimből tudok táplálkozni a szolgálathoz kötődő feladataim során. Amikor nehezebb helyzetben vagyok, esetleg valamilyen megoldhatatlannak tűnő problémával találkozom, felnézek a kupákra, amelyek emlékeztetnek rá, hogy mennyi lehetetlennek tűnő szituációval harcoltam már meg. És ez fordítva is igaz. 1992-ben esküdtem fel, azóta rengeteg mindenre megtanított a katonai pálya.

Édesapám is katona volt, azt gondolom, hogy a kitartásomat az ő példájának köszönhetem. Miután bevonultam a honvédségi élményeim hatására ez csak erősödött bennem. Nagy erőt ad nekem ezen a versenyen, hogy Pheidippidésznek, a legendabeli maratoni futónak állít emléket, aki maga is katona volt.

Forrás: honvedelem.hu