Katonai segítségnyújtás az ország Janka nénijének

• Honvédség
• 2025. november 8.
• 6
• 0

Pásztor Erzsi, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznő balesetet szenvedett, katona ajánlotta fel a segítségét.

Épp a Honvédkórház előtt szenvedett balesetet a közelmúltban Pásztor Erzsi: a zebrán átkelve, egy rossz mozdulat következtében elesett, és súlyos sérüléseket szenvedett. A Szomszédok című legendás televíziós sorozat Janka nénijének, aki jelenleg a Turay Ida Színházban és a Játékszínben játszik, egy katona sietett a segítségére. A nyolcvankilenc éves művészt a Nyolc nő című előadása előtt, a Játékszínben kérdeztük.

Hogy van?

Már jobban, ma szedték le a válltörésem miatti erős kötést. Szörnyű balesetem volt. Szeptemberben a Honvédkórházba mentem ellenőrzésre a lányommal, és amikor kijöttünk, épp a zebrán keltünk át. A lányom karolt, de én kirántottam a kezem, mert olyan a tempóm, mintha még húszéves lennék. Gondoltam, majd én előbb átérek, és abban a pillanatban megbicsaklott a bal lábam – arccal előre elvágódtam a zebrán.

Szeptember 24-én ünnepelte 89. születésnapját, október elején pedig a Nyolc nő előadása után tortával és virággal köszöntötték a színésztársai. Akkor mesélte el, hogy balesete után a Magyar Honvédség egyik katonája sietett elsőként a segítségére.

Így van, elmondom a részleteket. Iszonyú forgalom volt, mint mindig a Honvédkórház előtt: buszok, taxik, minden. Tudtam, hogy nem tudok fölállni. Gyorsan leállt a forgalom, mert végigfeküdtem a zebrán rendesen. Külön koppant a fejem, fölszakadt a két térdem, ömlött a vérem, és úgy éreztem, ott maradok. Egy autóból két férfi szállt ki, fölemeltek, átvittek a járdára, és leültettek egy üzlet lépcsőjére – ironikusan épp egy temetkezési vállalkozás üzlete elé. Na, ott ültem, ömlött a vérem, a lányom próbált visszatelefonálni a Honvédba, de nem vették fel.

Aztán egy kiskatona odaperdült valahonnan, és azonnal hívott egy mentőt. Közben a lányom hívását végül fölvették, és kijött egy úriember tolókocsival, hogy betoljanak a sürgősségire, de mentőt már rendeltek, és Magyarországon mentőt nem lehet lemondani. Folyt a vérem, rosszul voltam, hányingerem támadt. Mire megjött a mentő, már ott állt a tolószék is, de végül beültettek a mentőbe, és a Honvédkórház kapujából bevitt a Honvédkórház sürgősségi osztályára.

Az említett katonával később tudott beszélni?

Nem, pedig ez a kedves fiatal katona vásárolt nekem egy üveg vizet is. A lányom messzebb parkolt, és el akart menni érte, de ő nem hagyta. „Nem, majd én hozok” – mondta, és nem fogadott el pénzt. Annyira helyes volt! Végül bekerültem az osztályra, de nem tudtam a nevét, nem tudtam megköszönni, sem kifizetni a vizet.

Most lehetősége van üzenni neki!

Hálásan köszönöm ennek a kedves fiatalembernek, hogy magától odaperdült, és rögtön segített. A magyar katonák nagyon kötelességtudók és segítőkészségek. De olyan sokan voltak kedvesek a balesetemkor és a lábadozásom során, hogy visszakaptam az emberekbe vetett hitetem. Eláraszt minket a sok-sok negatív hír, de most csupa szeretetet, csupa kedvességet tapasztaltam. Mindenki segíteni akart, miközben ömlött belőlem a vér. Katonánk segítségnyújtása mellett a legszebb pillanat az volt, amikor egy idős hölgy járókerettel odajött, és azt mondta: „Úgy szeretnék segíteni, de látja, járókerettel mozgok. De telefonálni tudnék valakinek?” Ennél szívszorítóbbat nem tudok elképzelni.

Jó hallani, hogy végül pozitív fordulatot vett ez az ijesztő baleset!

Igen, és ez nagyban köszönhető a katonafiúnak, akinek hálával tartozom. Igen, fiúnak, mert fiú hozzám képest; én a kilencvenedik évemet taposom. Annyira kedves volt, bár akkor nem nagyon tudtam mosolyogni. De azóta is hálás vagyok, sőt, a közönségnek is elmeséltem.

A Nyolc nő múltkori előadása után a születésnapom alkalmából köszöntöttek. Előrementem, megmutattam a bekötött térdeimet, és elmondtam nekik a történetet.

És tudja, hogy milyen hihetetlenül népszerű lett a Játékszín videója, amely a köszöntés közben elmondott „one-woman showjáról” készült?

Igen, mert másnap felhívott a barátnőm, Tóth Enikő, aki itt játszik más darabban, de mióta kijött a Színház- és Filmművészeti Főiskoláról, jó barátok vagyunk. Azt mondta: „Erzsi, te stand-upos is lehetnél! Ahogy te odaálltál és elmondtad a történetet, azt nem lehet nevetés nélkül bírni!” És hát a közönség valóban nevetett, mert amikor már mesélem, akkor már mulatságos a dolog. Csak átélni nem volt az. Meglepő lehet, de csak később hallottam, hogy néhány nap alatt félmillióan nézték meg a videót. A lányom egyébként nem szokott ilyeneket nézni; ha mondom is neki, hogy „benne voltam a tévében”, jobbára akkor sem nézi meg. Harminchárom évig nem élt velem, Olaszországban lakott, de a Jóisten most visszahozta: meghalt a férje, és hazatelepült. Ha ő nincs, teljesen egyedül maradtam volna. A szomszédjaimmal jóban vagyok, de sok időt töltenek a Balatonon. A lányom viszont naponta kétszer jött, segített öltözni, mosakodni, mert egyedül nem tudtam volna ellátni magamat.

Rendszeresen jár a Honvédkórházba. Milyen tapasztalatai vannak az intézménnyel kapcsolatban?

A Honvédkórházról csak jót tudok mondani. A magas szintű szakmai munka mellett mindig figyelmesek és segítőkészek. Ha nagy a forgalom, akkor is igyekeznek előbbre venni, mert látják, hogy nehezen járok. Kicsit fura tud lenni, ha nyomorokként mindenki engem pásztáz a betegváróban. Az emberek gyakran odalépnek hozzám: „Ó, csókolom, művésznő!”, erre visszaköszönök: „Csókolom én is!” Mintha csak egy régi presszóban lennénk. De én ennek örülök, mert mindenkitől mosolyt kapok. Emberséges, nagyvonalú közeg, ahol mindenki köszön, mosolyog, kedves.

Ha művésznőnek szólítanak, rögtön tisztázom: itt beteg vagyok, nem szeretem, ha „művésznőznek”. Nem vagyok nagyképű, ezt a kollégáimnál sem tűröm. Indokolt esetben még odáig is elmegyek, hogy mondom nekik: „Gyere le a földre, édesem, ébredezz!”

Hogyan látja az ott dolgozók munkáját?

Az egyik ápolási igazgatótól hallottam, hogy volt olyan nap, amikor kétszázhatvan beteget láttak el a sürgősségin. Felfoghatatlan teljesítmény, mégis mindenkit türelemmel, tisztelettel kezelnek. Egyszer, amikor bent feküdtem, egy nővér egy szív alakú párnát adott nekem ajándékba. El sem akartam hinni, azóta is őrzöm.

Említette, hogy több katonát is ismer, és a televízióból mindig figyeli a tisztavatásokat.

Igen, imádom a fess, elegáns és tisztelettudó katonákat. Azt kívánom, háború ne legyen, mert én már átéltem egyet: a második világháborút. Mostanában, egy nagyobb anyag forgatása során, elmeséltem: a pincében reszketve hallgattuk a szirénákat, a nagyanyám cukrot dobott a számba, hogy lenyugodjak, mert folyamatosan sírtam. Budapest 1944-45-ös ostroma alatt hetekig lent éltünk. Épp ezért ma minden tiszteletem azoké, akik a hazát védik. Ha tehetem, mindig nézem a tévében a tisztavatást. Rendre elsírom magam, mert gyönyörű az egész ünnepség: a katonazenekar, a fehér kesztyű, a Himnusz, és az, hogy ezek a fiatalemberek- és fiatal hölgyek a hazánk védelmére esküdnek fel.

Vannak személyes „katonaélményei” is?

Jelenleg három előadásban játszom: a Turay Ida Színházban a Fergeteges látogatás és a Forgószínpad című komédiákban, a Játékszínben pedig a Nyolc nő című vígjátékban, ami már tizenkét éve fut. A Turayban Darvasi Ilona az igazgatónőm, aki a Szomszédok-beli kollégám, Nemcsák Károly volt felesége; két gyermekük van. A kisebbik, a most huszonnyolc éves Nemcsák Máté, már kisgyerekként is „katonásdit” játszott a próbákon: úgy kétezer-ötszáz kis katonát állított csatasorba, menetelt velük, lövöldözött, ágyúzott, amit csak el lehet képzelni. Később, tizenévesen titokban fölült egy vonatra, elutazott Debrecenbe, és beiratkozott a kadétiskolába. Ma már a Várban, a díszőrségnél szolgál. Tavalyelőtt két katona becsöngetett hozzám: Máté és az egyik tiszttársa. Valahogy szóba került Janka néni, és Máté mondta, hogy régről ismer engem, hiszen kölyök volt még, amikor megismertem. „Megígértem a barátomnak, hogy bemutatlak neki” – mondta. Így jöttek el hozzám, beinvitáltam őket, hoztak virágot, és nagyon jót beszélgettünk. Édesek voltak. Én 1959-ben végeztem a Színművészeti Főiskolán, és Debrecenben, a Csokonai Színháznál kezdtem a pályát. Az előző rendszerben eleinte szenteste, karácsonykor is muszáj volt előadást tartani. Én nem játszottam sokat, a férjem igen. Utána Pécsre kerültem, de később eltörölték ezt a kötelezettséget.

Játszottam én is katonáknak, és most is gyakran jönnek előadásra! Régen egyébként sokat tájoltunk vidéken, tiszti házakban is felléptünk, és mindig nagy szeretettel fogadtak. Szeretem a katonákat, és azt kívánom: maradjanak itthon, szolgálják és védjék a hazát, ne küldjék őket háborúkba!

Forrás: honvedelem.hu