Interjú Magyarország legidősebb világháborús hadifoglyával

• Honvédség
• 2025. július 13.
• 5
• 0

Dr. Mohos Andor 105 éves, Magyarország legidősebb második világháborús hadifoglya. Szerencsével és rátermettséggel élte túl a frontot és a szovjet hadifogságot is.

A visszavonult jogász és világháborús veterán, aki még jóval a nyugdíjkorhatár felett is aktívan dolgozott jogtanácsosként, úgy véli: nem szabad abban bízni, hogy gondjaink maguktól megoldódnak.

„Bottal közlekedem, mert nem akarok elesni. Már nem megyek ki a házból, csak itt a folyosón sétálgatok” – mondja az 1920. március 25-én, a Bács-Kiskun vármegyei Soltvadkerten, Windisch Andor néven született dr. Mohos Andor, aki százöt évesen már régóta az egyik budapesti idősek otthonában él. Egyszerű és kicsi, de annál otthonosabb szobában kínál hellyel. A bútorok régi típusúak, a tér azonban rendezett és tiszta. A falon – egy hímzett falvédő mellett – régi családi felvételek és katonaportré.

„Nincs hova visszamennem” – mondja csendesen a legidősebb magyar gulág-túlélő. „A lakásomat eladtam, a feleségemmel együtt számoltuk fel a régi életünket, amikor 2011 nyarán beköltöztünk.” Felesége, Margit, kezdetben a Pamutfonó- és Szövőgyár bölcsődéjében kisgyermeknevelőként dolgozott, majd huszonhat éven át vezette a parlamenti bölcsödét. 1957-ben házasodtak össze, több mint hatvan évig voltak együtt. Az asszony néhány éve hunyt el, az utolsó években Alzheimer-kórban szenvedett. „Három évig nem tudtam vele beszélgetni. Élő halott volt” – beszél őszinte szavakkal az özvegy.

„Mindig vittem a feleségemnek ennivalót és innivalót, a fiam is rendszeresen látogatta, ám se mosoly, se szó, se válasz nem érkezett. Teljesen leépült. Ez a betegség kegyetlen és gyógyíthatatlan, hiszen először a lélek hal meg, míg a test tovább él”

„Én ide meghalni jöttem!” – jegyzi meg nevetve, amikor egy járókeretbe kapaszkodva kilép a folyosóra. Érzéke van ahhoz, hogy szelíd humorral, finom iróniával meséljen az elmúlt évtizedekről. Mint mondja, fontos számára, hogy legyen kivel beszélnie, hogy új impulzusok érjék. „Jogász vagyok, de viccesen mondom, már nincs kivel a jogtudományról beszélgetni” – mondja. „Ez a szomorú: nincs igazán társ. Az egyik szomszédom tüdőgyógyásznő, de mozdulatlan. Sajnos hardverileg teljesen sérült, hozzá néha átmegyek, ha kér valamit. A másik szomszédom egy intelligens, nyolcvankét éves hölgy. Ő hoz nekem mindig három kefirt, vagy a tévéműsort, amit minden héten beszerez a kérésemre” – meséli.

Tanulmányoktól a frontvonalig

A 20. század egyik utolsó, még jó emlékezőtehetséggel megáldott tanújaként felidézi: az érettségit adó iskolái befejezése után a szegedi jogi egyetemen kezdte meg felsőfokú tanulmányait. 1939-ben, gróf Teleki Mihály, földművelési miniszter közbenjárásával felvették a Földművelésügyi Minisztérium számvevőségére, miközben továbbra is egyetemi hallgató maradt. Egy félévet ki is hagyott, hogy tovább tartson a tanulmánya, mert a Horthy-korszakban életben volt egy olyan szabály, miszerint az egyetemre járókat nem hívták be katonának. 1943-ban Kolozsváron doktorált, majd megkapta a behívóját, és mivel vitéz Fehéregyházi Ödön vezérkari ezredes személyében pártfogója akadt, a pécsi negyedik gépkocsizó vonatosztályhoz vonult be.

Karpaszományos tiszti rangot kapott, amely akkor az érettségizetteknek járt. 1944 márciusában továbbképzésre vezényelték Budapestre, a Gazdasági Tisztiiskolára, de a román kiugrás és az orosz előrenyomulás miatt a tanfolyamot idő előtt befejezték. Ezt követően Pécsváradra vezényelték, ahol a magyar királyi rögtönzött munkászászlóalj élelmezési tisztje lett. Ez az egység nem volt azonos a munkaszolgálatosokkal, hiszen itt főleg idősebb vagy katonaképtelen emberek dolgoztak árkok ásásán, hogy lassítsák az orosz tankok előrenyomulását, magyarázza.

„1945 januárjában már a Duna-Dráva-háromszögben voltunk, amikor az oroszok áttörtek, és menekülnünk kellett egészen a Vas vármegyei Répcelak környékére, egy kis községbe. Itt a Rába mentén a több száz munkás ásta az árkokat, és az én feladatom – nyílt paranccsal, karpaszományos őrmesterként – a zászlóalj élelmezésének biztosítása volt, ami egyre nehezebbé vált a háború végéhez közeledve”

Azt mondja, március végén az oroszok újra áttörtek, elfoglalták a Dunántúlt. „Élesen él az emlékezetemben, ahogy Sopron közelében, nagyszombaton léptem át a magyar határt, nyugat felé. Ausztriában, amely akkor a Harmadik Birodalom része volt, romeltakarítási munkákat végeztünk egészen május hetedikéig. Számomra a háború az Enns partjánál fekvő Steyr városkában ért véget. A folyó bal oldalán már amerikai csapatok álltak, a jobb partot pedig a szovjetek foglalták el. Mivel én a jobbon tartózkodtam, szovjet hadifogságba kerültem.” A hadifogság kezdetén a felső-ausztriai településről gyalogosan – Bécsen keresztül – jutottak el Magyarországra, a celldömölki hadifogolytáborba. „Az úton minket laza őrizettel kísértek, a dunántúliak útközben mind leléptek. Annyi szabadságom volt, hogy betérhessek egy postára, ahol levelet írtam: »Édes szüleim, megyek hazafelé!« A levél annak rendje és módja szerint megérkezett. Én csak évek múlva követhettem.”

Szovjet hadifogság és kényszermunka a Kodori-völgyben

A celldömölki táborból az idősebbeket elengedték, a többieket – így a huszonötéves Andort is – bevagonírozták. „Úgy éreztük, mintha a vonat többé meg sem állna. Aztán jött a romániai Râmnicu Sărat, majd végigrobogott velünk a Román Királyságon. Végül Konstanca kikötőjében behajóztak bennünket. Egy hatalmas gőzös, a Transylvania alsó rakterébe zártak minket. Csak reggelente engedtek fel a fedélzetre, hogy egy kis nap is érjen bennünket. Novorosszijszk, Szocsi, majd a grúziai autonóm tartomány, Abházia részeként ismert város, Tkvarcseli lett a végállomásunk” – eleveníti fel. Mint fogalmaz, a hadifogsága elején még azt sem tudhatta, melyik szerelvényre kerül hadirab társaival: „A széles nyomtávú vonat Szibériát jelentette, annak is a mélyét. Onnan még az erősebbek is ritkán tértek vissza.” Persze, az úgymond normális nyomtáv is a bizonytalanságba vezetett, de legalább nem jelentett egyet a biztos halállal.

A távoli Kaukázus-hegységben megbúvó Kodori-völgyben található munkatáborban jogászként semmilyen szakmai munkára nem találták alkalmasnak. „Voltam téglagyári munkás, villamos gépkezelő, aztán egy piros karszalagot kaptam és arra kellett vigyáznom, nehogy megszökjön valaki a magyarok közül. De nem is akart senki szökni, mert nem volt hová” – folytatja. Megáll egy kicsit, nagyot nyel, majd újra nekivág a nyolcvan évvel ezelőtti történetnek: a kényszermunkatáborba érkezésekor még akadt szökési kísérlet, igaz, nem a magyarok részéről, hanem két német akart Törökországba átjutni, de a táborőrök elfogták és agyonlőtték őket, majd holttestüket közszemlére tették.

És hogy milyen volt a fogolyélet mintegy háromezer kilométerre a szülőföldtől?

„Barakkokban laktunk, kásán és vizes kenyéren éltünk. Három műszakban kellett dolgoznunk, napi nyolc órát. De nem csak a táborban! Egy időben hónapokig a táboron kívüli fűrésztelepen dolgoztam, egy karéliai finn kényszermunkással. Fogvatartóink nem ismertek semmilyen katolikus ünnepet, csak a szovjet államiakat. Legalább fizetést kaptunk, abból egy helyi boltban tudtunk vásárolni. Bár az abházokból és grúzokból álló lakossággal nem volt szabad érintkeznünk, néha napján kaptunk tőlük egy-egy kenyeret, mert annyira sajnáltak minket” 

Fogsága akkor fordult jobbra, amikor egy nürnbergi orvos rábeszélte: mondjon igent az aranyérműtétre, amelyet végül nagy nehézségek árán elvégeztek rajta. „Amikor magamhoz tértem, egy fehér ágyneműs ágyban feküdtem, be voltam kötözve. Ekkor jelent meg az ágyam mellett egy orosz tábornok, egy katonaorvos” – eleveníti fel. „Jól beszéltem már oroszul, így amikor megkérdezte: Что такое? (Sto takóje) – vagyis: Mi a baj? –, elmondtam, hogy az előző napon operáltak belső aranyérrel. Azt is elmondtam neki, hogy rengeteg vért vesztettem, és nagyon gyenge vagyok.” A tábornok meglepődve hallgatta a beszámolóját a nem steril műtéti körülmények miatt kialakult súlyos fertőzésről, majd a kísérőjére nézett, és elismerte, hogy a magyar férfi igazat beszélt. Azonnal intézkedett, hogy a huszonéves fiatalt egy tengerparti, negyvenfős kis utókezelő kórházba szállítsák, ahol tovább gyógyulhatott.

Nem fogadták tárt karokkal

„Ezután, 1947. augusztus 31-én vagonba raktak, majd a hadifogolyelosztónak számító romániai városon, Foksányon keresztül hazahoztak Hajdúszoboszlóig. Hivatalosan szeptember 18-án kaptam meg az elbocsátó parancsot Debrecenből, majd december 9-én a városi tisztiorvos hadirokkanttá nyilvánított” – mesél a hajdúszoboszlói hadifogolytáborban töltött időszakáról. „Hajdúszoboszlón nem fogadtak éppen szívesen, mert bejelentés nélkül érkeztem. Fülöp Antal, a hadirokkantkórház vezetője először azt mondta, hogy nincs hely, majd később menjek vissza. Én azonban határozottan válaszoltam: nem megyek vissza, Ön az igazgató, gondoskodjon róla, hogy legyen hely számomra. Végül valóban gondoskodott, annyira jól, hogy két hónapot töltöttem ott, és később jó barátság alakult ki közöttünk.”

„Azonnal az idős, zsidó fürdőorvoshoz, Grósz Péter bácsihoz irányítottak, akinek máig imába foglalom a nevét. Ő azt mondta, hogy itt majd embert csinál belőlem, és különféle módszerekkel, lelkiismeretes masszírozásokkal kezelt is október 27-től egészen december 22-ig. Mielőtt elengedett, összehívta a bizottságot, hogy véglegesen ötödik kategóriájú hadirokkanttá nyilváníthassanak”

– folytatja. Az élete, mint vallja, tele volt olyan véletlenekkel, amelyek megmentették.

Jogászként a civil életben

1947 karácsonyát már otthon, a szüleinél töltötte. Polgári foglalkozásai közül arra a legbüszkébb, hogy a Volt Hadifoglyok Bajtársi Szövetségében vállalt munkát, majd alapító tagja lett a Hadirokkantak, Hadiözvegyek és Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetségének. Mérlegképes könyvelőként és jogtanácsosként dolgozott egészen 2004-es nyugdíjba vonulásáig. „Hivatalosan 1983. július elsején mentem nyugdíjba a Városépítési Tudományos és Tervező Intézetből, ahol vezető jogtanácsos voltam. Az igazgatót, akivel jó viszonyban voltam, megkérhettem, hogy részmunkaidőben foglalkoztasson tovább. Havi 32 órát vállaltam, heti egyszer vagy kétszer jártam be, így dolgoztam még a nyolcvanon is túl” – meséli.

„Jogi tanácsokkal a hadirokkantak szövetségét még az otthonba történő beköltözésem után is segítettem” – teszi hozzá, majd egy megsárgult dokumentumot és díszdobozban lévő elismeréseket vesz elő. Ezek azt tanúsítják, hogy 1995-ben főhadnaggyá léptették elő, 2001-ben megkapta a Honvédelemért kitüntetés II. osztályát, 2018-ban pedig a Magyar Arany Érdemkeresztet. Büszkeséggel meséli, hogy a rendszerváltás idején aktívan küzdött saját maga és volt fogolytársai megfelelő hadigondozási ellátásáért. Egyik jelentős lépése volt, hogy az Alkotmánybíróságon megtámadta azt a Sólyom László, az Alkotmánybíróság akkori elnöke, későbbi köztársasági elnök által aláírt törvényt, amely az ötödik járadékosztályba tartozók számára nem biztosított emelést. Az állami jogbírói szerv végül neki adott igazat.

Mohos Andor nem titkolja: már csak az emlékeiből és az emlékeinek él. Ettől függetlenül, szabadidejét máig igyekszik aktívan tölteni. Bár szürkehályog miatt jelentősen romlott a látása, időnként még újságot olvas, televíziót néz és rádiót hallgat.

„Azért nem tétlenkedem… Mivel a szovjet kényszermunkatáborba hurcoltak közül már szinte alig vagyunk, örömmel tölt el, ha elmesélhetem az átélteket. Nemrég például fotókiállítást szerveztek a gulág-táborokat megjártakról. Ezen a hódmezővásárhelyi tárlaton a gyermekkori képmásom mellett az időskori fotóm is kint volt”

A tanúk padján

Általánosságban véve kielégítő az egészségi állapota. „Másfél éve, ’23 decemberében combnyaktörésem volt, amiből felépültem. Valakivel beszélgettem, aztán álló helyzetben összecsuklottam. Azelőtt már éreztem, hogy a lábam vizesedik. Tudtam, hogy a lábammal baj lesz, de hát arra, hogy kimegy belőle az erő, nem számítottam!” – számol be az egyetlen számottevő panaszáról. Mint mondja, százhárom éves koráig még kijárt az idősek otthonából, de már nem bánja, hogy nincs meg ez a szabadsága. Mit csinálnék a budai utcákon, kérdezi. Már nincs nagy étvágya, teszi hozzá, egyébként is, már csak pépes ételeket fogyaszt. Kihúzza magát, úgy folytatja: pedig a fogsora negyvenéves, egy katonai fogászati rendelőben készült, akkor még térítésmentesen.

A hosszú élet titkáról nem akar mit mondani. „Nincs válasz!” – vágja rá, amikor újra felteszem neki a kérdést.

„Normálisan éltem. Nem dohányoztam, nem ittam, legfeljebb csak egy pohár bort az ebédhez, ha a hangulatom megkívánta. A természetet szerettem, bejártam az egész országot a parlament természetjáró szakosztályával. A Nagy-Hideg-hegy volt a kedvencem, oda jártunk rendszeresen”

Fia az osztrák határ közelében él, két unokája közül az idősebb, Péter most szerzi meg az építőmérnöki diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen (BME). „A fiataloknak azt tanácsolom, amit az unokáimnak szoktam mondani: ha valaha úgy érzik, hogy ki kell állniuk valamiért, tegyék azt méltósággal, de mindenféle szélsőség nélkül. Fontos a hazaszeretet, a közösség, az értékek ápolása és a folyamatos tanulás. De azért érdemes lenne azt is megfontolni, hogy az életnél semmi nem fontosabb. Saját életemmel bizonyítottam: a hazáért nem meghalni kell, hanem élni kell a hazáért!”

Forrás: honvedelem.hu