Fény derül a névadó világháborús hős történetére

• Honvédség
• 2026. április 9.
• 0

„A háború nemcsak hadvezérek, hanem közkatonák története is” – állítja Varga Tamás. A történelem szakos egyetemi hallgató saját rokona hőstetteit dolgozta fel, aki önként vonult lövészárkok közé megmenteni társait, majd maga vezényelt rohamot a Kárpátok felé törő Vörös Hadsereggel szemben az első világháborúban. Vitéz Fekete Imréről, az MH Dombay Miksa 4. Területvédelmi Ezred Békéscsabán települő 101. Területvédelmi Zászlóaljának névadójáról van szó.

2010 karácsonyán előkerült a nagymama fényképalbuma, benne nagybátyja és párja 1918 óta őrzött portréjával. „Emlékül Imrétől és Veronikától” – áll a nagymama szüleinek szánt ajándék hátlapján. A nagymama unokája rögtön érezte, hogy különleges relikvia került a kezébe. Húszéves fejjel elhatározta, hogy utánajár a „híres katonának”, ahogy a családi mitológia megőrizte vitéz Fekete Imre emlékét. Nem sejtette, hogy dédnagyapja testvéréről csak tizenöt évvel később összegezheti kutatása első fázisának eredményeit.

Varga Tamás informatikusként kezdett a családi hagyaték mellett közlevéltárakban, a bécsi iratokban és a császári és királyi 101. gyalogezred hátramaradt emlékei között kutatni. Az információmorzsákat már a Kodolányi János Egyetem levelező tagozatos történész hallgatójaként illesztette össze – az intézményi fordulóban második helyezésre érdemes – tudományos diákköri dolgozatában. Soha olyan részletesen nem beszélt azonban eddig a kutatott világháborús hősről, mint a róla elnevezett zászlóalj állománya előtt.

Akik tudják, mi az árokharc

„Különös jelentőséggel bír Varga Tamás mai előadása, hiszen nagyon keveset tudunk névadónkról” – hangsúlyozta a békéscsabai A-B Expo épületében Pap Péter Endre őrnagy, az MH vitéz Fekete Imre 101. Területvédelmi Zászlóalj megbízott parancsnoka. A történész hallgató április 7-én beszélt Fekete Imre példaértékű tetteiről a Békés vármegyei egyenruhásoknak.

„Itt ülnek a hallgatóság soraiban a Platinum Wolf 26 szerb-amerikai-magyar közös gyakorlatra készülő tartalékosok, akik múlt héten védelmi harcmozgásokat, például az árokharc mozzanatait gyakorolták” – Pap őrnagy nem véletlenül emelte ki az árokharcot, hiszen az előadás főszereplője pont ilyen helyzetekben hajtotta végre legnemesebb tetteit.

A szegényparaszti sorból származó, egykori szentesi nyomdászsegéd 1892-ben született és 1913-ban szerelt fel a Monarchia hadseregébe. A császári és királyi 101. gyalogezred soraiban az összes hadszíntéren megfordult, ahol a Monarchia érdekelt volt. Viszonylag kevés időt töltött Szerbiában, mert nagyon hamar átvezényelték Galíciába. 350 ezer cári katonával szemben nem volt más lehetősége a gyönge lőszerutánpótlású birodalmi hadtestnek, minthogy beássa magát és védekezzen.

„A francia fronttal összehasonlítva rendhagyó lövészárok-háború zajlott Galíciában. Kevésbé dinamikus lőállások álltak szemben, mert azon a terepen nehéz mozogni” – magyarázta Varga. 1915 telén mégis elismerő üzenetek érkeztek egy magyar felderítő járőrről: Fekete Imre kiemelkedő bátorságát, pontos jelentéseit és sikeres visszatérését méltatták elöljárói.

„Én még élek és egészséges vagyok”

– ezt a máig köztiszteletben álló békéscsabai család egyik szerencsétlen sorsú tagja, Petrovszky Pál írta hazaküldött levelében, nem sokkal halála előtt. Rengetegen vesztették életüket az orosz előrenyomulás következtében. „A húsvéti csata néven elhíresült április 5-i ütközetben az osztrák-magyar haderő végül megvédte a Duklai-hágót. Sokan meghaltak, de megakadályozták az áttörést, így biztonságban maradt a hátország” – idézte fel az előadó.

Közben Fekete elismerést elismerésre halmozott: a korábban idézett február 11-i jelentés után másfél héttel az Ezüst Vitézségi Érem II. osztályú, március 30-án pedig már I. osztályú fokozatát kapta meg. Varga szerint vakmerőséget súrolóan bátor lépés volt tőle, amikor önként jelentkezett a két frontvonal között rekedt sebesült bajtárs – golyózápor alatt történő – kimentésére.

„Az ellenséges támadás során halálmegvető bátorsággal ellenállásra biztatta katonáit, a védelmi szakaszon végigfutva mindenhol, jó példával elöl járva bátorította alárendeltjeit. Saját kezdeményezésére rohamot vezényelt, és az ellenséget, amely makacsul védte állásait, kiszorította onnan, az elfoglalt állásokat pedig a szakasz élén elsőként érte el és foglalta el. Felterjesztés: Arany Vitézségi Érdemérem” – áll az április 11-i elöljárói jelentésben, ám ezzel nem ért véget a hőstettek sora.

Júliusban megint csak önként vállalt járőrözéssel behatolt az ellenség előretolt állása, majd főállása közé, a Buszk melletti arcvonalnál. Később éjszakai rohamban megismételte az akciót, de ekkor sebesülést szenvedett. Hosszú kórházi lábadozást követően, értékes tapasztalatainak köszönhetően kiképző altiszt lett.

„Ő nem az a típusú ember volt, aki képes sokáig megülni egyhelyben. Kérvényezte áthelyezését a frontra. Először 1916 tavaszán került az olasz hadszíntérre, de 1917-ben megint kiképző altiszti beosztásba helyezték, Neuhaus-ban. 1918 augusztusában ismét kérte, hogy visszatérhessen az első vonalba. Nagyon kevés idő maradt hátra a harcokból, de a háború végéig Olaszországban szolgált. Összesen huszonnyolc hónapot töltött a fronton” – vázolta a történész hallgató.

Vitézség, földbirtok és gazdakör

„Nem osztogatták csak úgy bárkinek az arany vitézségi érmeket” – emlékeztetett Varga Tamás a számszerű adatra, miszerint a Fekete alakulatánál szolgáló katonák közül mindössze negyvenhárman kaptak ilyen elismerést. Az igazi rangot viszont a vitézi rend megszerzése jelentette. Fekete Imrét elsők között ütötte vitézzé Horthy Miklós kormányzó 1921-ben.

A háborús hős későbbi évei homályba burkolódznak, mivel szentesi házukban minden emlék és ingóság megsemmisült évtizedekkel ezelőtt. A háborúból hazatérve csatlakozott a későbbi Magyar Királyi Honvédség állományához, a vitézségi rend megszerzésével pedig csekély nyolc kataszteri holdas szegvári földdel gazdagodott. Életének második termékeny időszaka következett a községben, hiszen a háború alatt megismert közösségszervező erejét a helyi parasztság szolgálatába állította.

1928-ban alapították meg vezetésével a szegvári gazdakört. Népművelő előadások szervezése, az eseményeknek otthont adó népház építése, több száz kötetet tartalmazó közkönyvtár létrehozása és természetesen mezőgazdasági tevékenység kapcsolódik a nevükhöz. Látványos örökségük része az a százezer facsemete, amit a térségben ültettek.

Sötétben tapogatódzás

Sajnos Fekete Imre utolsó éveiről máig keveset lehet tudni és ami ismert, az sem szívderítő információ. Fia épp eltávozását töltötte 1942-ben, amikor a szentesi uszodában szívgörcsöt kapott, míg öccse a Don-kanyarnál eltűnt (túlélte az áttörést, szerencsétlenségére visszavonulás közben esett el vagy került hadifogságba). Az első világháborús hős ekkoriban tartalékosként szolgált, de lehetséges, hogy később részt vett műveletekben – kicsi az esély, hogy fény derül erre a részletre – mondta Varga Tamás.

A háborús összeomlást követően 1946-ban azonnal államosították a civil szervezeteket, így a gazdaköröket, majd földjét is elkobozták a kommunisták. Mivel Fekete korábban korona- vagy palotaőrként szintén szolgált (valószínűbbnek tűnik az utóbbi), aligha emelte őt piedesztálra a Rákosi-rendszer. 1952-ben, mindössze hatvanéves korában hunyt el.

Vitéz Fekete Imre emléke csak mostanra került az őt megillető polcra, amikor a zászlóalj névadójának választották és Varga Tamás megírta fiatalkori történetét. A történész hallgató feltett szándéka, hogy az életút 1920 utáni eseményeit is feltárja. „Kutatásom bizonyítja a mikrotörténelem, vagyis a hétköznapok forrásainak jelentőségét a hadtörténetben. Ha minden jól megy, könyvben foglaljuk majd össze dédnagyapám testvérének példamutató életét.”

Forrás: honvedelem.hu